Klubrádió, november 14-i adás Csányi Vilmossal

Az első rész a kutyákról szól, s arról, mi a hasonlóság, s mi a különbség kutya és ember között. Hogy az igazi különbség állat és ember között az, hogy nekünk van nyelvünk, s ezért közös cselekvésre vagyunk képesek, míg a legfejlettebb csimpánz is be van zárva saját elméje börtönébe. Csányi Vilmos szerint azonban a kutya mesterséges állat: a sok évezred alatt családtag lett, genetikai állománya is átalakult. Mi pedig rohamléptekben bővítjük ismereteinket, ezért véleménye szerint harminc-negyven év alatt lehet(ne) beszélő kutyákat létrehozni. 

amelyben Mund Katalin tudományszociológus is bekapcsolódik a beszélgetésbe, aki annakidején a Csányi vezette Etológia Tanszék belső életéről írta doktoriját. Arról mesél, hogy milyen érdekesen befolyásolta a csoport életét, hogy az ott dolgozók behozhatták magukkal kutyájukat. Szemmel látható volt, hogy a kutyák hatására barátságosabb volt a légkör, mint máshol, s minimalizálódtak a konfliktusok. Hogy ez nem azért van, mert itt eleve kedvesebb emberek dolgoznak, azt az az angol kísérlet bizonyította, ahol egy közönséges munkahely dolgozóinak engedték meg, hogy kutyával járjanak be. Az eredmény ott is ugyanez volt. Csányi Vilmos szerint  éppen úgy viselkedünk ilyen esetekben, mint amikor gyerekek vannak körülöttünk. Ma egyébként mintegy kétmillió kutya él Magyarországon. Számuk a rendszerváltás után ugrásszerűen nőtt: a zavarodott, közösséget, gyakran munkájukat vesztő embereknek sokkal nagyobb szükségük lett társra, mint régen.

A harmadik részben a kutyákat elhagyva rólunk, emberekről folyik a szó. Arról a Csányi-cikkről, amelyben azt nehezményezi, hogy miért nem értik meg a politikusok, hogy az emberek leginkább érzelmi beállítottságuk szerint választanak. Hogy hiába remélik egy-egy gyújtó hangú beszéd után, hogy innentől akkor mindenki őket követi majd – ez nem így működik. Jobb- és baloldalon is van mintegy harmincszázaléknyi szavazó, s ezek családi hagyományaik alapján annyira elkötelezettek, hogy nemigen voksolnak máshová – de meg lehetne egyezni egy olyan társadalmi minimumban (oktatás, egészségügy stb.) ami mindenki számára elfogadható. Ma viszont csak megsemmisítendő ellenséget látnak az emberek a másik oldalon. Hogy ez oldódjon, ahhoz gesztusokat kellene tenni – de éppen erről szokott le mára a társadalom.

amelyben a beszélgetés alapja Csányi Vilmos egy korábbi könyve, az Ironikus etológia. Az ebben szereplő írások témája olykor persze nem is olyan mulatságos. Mint például az, amely arról szól, hogy jó-e, hogy nincs ingyen-ebéd? Hogy mindenért fizetni kell. Előre viszi ez a társadalmat? Valóban megszűnne a fejlődést mozgató verseny, ha kisebbek lennének a társadalmi különbségek, ha a gazdagok lemondanának vagyonuk egy kisebb részéről? Hogy gondolkodik minderről a radikális Csányi Vilmos? Azt mondja, hogy rossz a szabályozás. Hogy bizonyos folyamatok megszaladtak. Hogy nem normális dolog egy óra alatt többet nyerni a tőzsdén, mint amennyit évek munkájával lehet megkeresni. Hogy nem állna le a lottó, ha ez elérhető nyeremény csak tízmillió forint lenne, s nem milliárd. És hogy egy magára adó társadalom nem tűrné, hogy tagjai megfagyjanak vagy éhen haljanak.