Klubrádió, december 5-i adás a független táncosokról

amelyben a táncosok – bár eredetileg saját, sanyarú helyzetükről jöttek beszélni – mégis inkább munkájukról, szenvedélyükről vallanak. – Én mindig „főállású független” voltam – mondja Goda Gábor. – Ez még valahogy a kezdeteknél eldőlt – meséli a kísérletező hajlamú táncos, akinek híres lett egyetlen forgása – igaz, az egy egész napig tartott. – Meditáció, belső utazás 24 óra alatt fordulni meg saját tengelyed körül. Átélni, hogyan forog a Föld – meséli. S hogy ez akkora élmény volt, hogy többször megismételte. Hol egy hegy tetején, hol a sivatagban.
- Igen, kell egy fix pont, amihez viszonyítva meg tudja határozni magát a táncos. – vallja Farkas Zoltán Batyu, aki az Állami Népi Együttes, a Kodály kamara táncegyüttes tagsága után az egyik első független népi táncos volt, s aki tanított már szinte mindenütt a világban. S hogy mitől is „kortárs” a kortárs művészet? Nem attól, hogy mindenáron újat akar létrehozni, hanem attól, hogy elutasítja a berögződött, kiüresedett sémákat. És persze a kísérletezés közben mégiscsak valami új születik...

amelyben bekapcsolódik a beszélgetésbe Fuchs Lívia tánckritikus, és amelyben a művészet után mégiscsak elkezdenek arról beszélgetni a vendégek, hogy mi lesz azokkal a táncosokkal, akiknek teste már nem bírja a hallatlan igénybevételt, de akiktől most megvonták a 25 év tánc után eddig járó szakmai nyugdíj lehetőségét. Hogyan van ez máshol? Mint Fuchs Lívia elmondja, minden országban más a gyakorlat. Nyugdíj csak kevés helyen van – van azonban másféle gondoskodás. Hollandiában például az, aki lekerül a színpadról, három évig kapja még teljes fizetését: három éve van, hogy átképezze magát, megtanuljon valamit: megalapozza élete következő részét. Magyarországon ma néhány balett-együttest leszámítva semmi nincs. A szakma is csak addig jutott el, hogy mindenki tudja: kellene valamiféle „közgondolkodás” az elfáradt testű, de fiatal emberek jövőjéről.

amelyben a két táncos arról beszél a stúdióban, hogy hogyan is élnek ma a független táncosok Magyarországon. Hogy az Artus stúdió egy elhagyott gyárépületben dolgozik, de a kitört ablakú csarnokot nem tudják fűteni, legfeljebb néhány szobát, ahol próbálhatnak. Honlapjukon ez a szöveg fogadja a látogatókat: FIGYELEM! Az EMMI független színházaknak megítélt támogatásának folyósításáig a meghirdetett előadásainkat nem tudjuk megtartani.

Mert már minden tartalékukat felélték, és több hitelt nem tudnak, nem mernek felvenni. A minisztérium ugyanis, amely csak késve és az előző években adottnál lányegesen kisebb összegeket ítélt meg, szóval a minisztérium még egyetlen fillért sem utalt abból a pénzből, amit az idei év programjaira megítélt. S amivel persze – ha egyszer mégis megérkezik - el kell majd számolni. Ördögi kör. Miért beszélnének nálunk a kiöregedő táncosok támogatásáról – kérdi Goda Gábor – amikor az alkotó munkát sem támogatják?

amelyben – ha telefonon is, de – szót kap Szögi Csaba, a Közép-Európa Táncszínház alapító igazgatója is. Mint elmondja, a szakmai nyugdíjról már 2004 óta tárgyal az akkor alakult Magyar Táncművészek Kerekasztala. Egy ideig úgy tűnt, rendben is haladnak a dolgok, aztán a törvény mégis elvette a reményt. Még az is csak az utolsó pillanatban, egyéni indítványra került bele, hogy az Operaház, valamint a pécsi-, Győri és szegedi balett-társulatok tagjainak meghagyták a szakmai nyugdíj lehetőségét. Hogy a többiekkel mi lesz – ma senki nem tudja.