03.04-i adás négy klasszikus népművelővel

Hogy ki mikor megy nyugdíjba, az néha kényszer, néha racionális gazdasági döntés – mondja Kapuvári Beatrix, aki arról is beszél, hogy ezt a szakmát – vagy inkább hivatást – nem lehet négy órában, tessék-lássék csinálni. Ebben a többiek is egyetértenek: ez beszippantja az embert, otthonról is folyton betelefonál, egyszóval ez teljes embert kíván. Nagy Zsuzsa is elmeséli saját történetét, amely nem volt olyan békés, mint Beatrixé. Prém János, aki 15 évet volt igazgató Rákosligeten, saját akaratából, békességben vált meg munkájától, s ma, ha kérdik, azt mondja, ő egy boldog nyugdíjas.

Folytatódnak a személyes történetek, Cs. Szabó Mária azt mondja, nagy szerencséje volt, hogy 2010-ben elmehetett nyugdíjba, mert ami utána történt, azt már örül, hogy megúszta. Ebben mindannyian egyetértenek, véleményük szerint utódaik, a mai népművelők nagyobb kiszolgáltatottságban élnek, mint ők az „átkosban”. A munka is megváltozott, sokkal fontosabb lett, hogy pénzt hozzon egy-egy foglalkozás, mint régen. Főleg azután, hogy a művelődési házakat átalakították, s helyüket nonprofit kft-k vették át. Aztán röpködnek a fogalmak, az elnevezések, hogy a (még báró Eötvös József által bevezetett) népművelő-ségből hogyan lett animátor, kulturális menedzser, művelődésszervező, művelődési szakember. De hát persze nem annyira a szó elvesztése fáj, hanem még sokkal inkább a tartalom felhígulása, megszűnése.

Két-három évvel ezelőtt kiderült, hogy s kollégák közül sokan elmentek nyugdíjba – meséli Prém János. Akkor néhányan arra gondoltunk, hogy nem kellene hagyni kallódni az embereket, kéne valahol egy közösséget létrehozni önmagunknak. Sokáig kerestük az elnevezést, mert nem akartuk magunkat a „nyugdíjas, öreg, idős, nyugalmazott, veterán” szavakkal meghatározni. Aztán hirtelen eszünkbe jutott: mi vagyunk a „klasszikusok”. A klasszikus népművelők.
Találkoznak, beszélnek egymással, de többnyire azt látják, rájuk nem tartanak igényt.

Megváltozott a struktúra, az összevonások után elküldtek nagyon sok embert, aki megtarthatta az állását, az viszont alig bírja, hiszen két-három ember dolgát látja el. A klasszikus népművelők társasága éppen ezen akar változtatni. Elhatározták, hogy megkeresik a mostani igazgatókat, tárgyalásokat kezdenek velük, hiszen úgy látják, hogy az intézményeknek szükségük lenne az ő tudásukra – nekik pedig az értelmes munkára. Aztán előkerül egy új fogalom: kulturális közmunkás. Hogy mi az? Ma a legtöbben nem tudják, hogy mi az, és csak reménykedhetünk, hogy nem is kell megismernünk.