01.30-i adás - Az orvosok kényszernyugdíjazásáról

Ki hogyan fogadta a december végén napvilágot látott kormányrendeletet a kényszernyugdíjazásról?

Bors Katalin elmondja, hogy ő már edzett, mert egy évvel ezelőtt végigcsinált egy főigazgatói pályázatot, ahol élete fő művére, az általa létrehozott, gazdaságilag és szakmailag kitűnő állapotban lévő kórház vezetésére pályázott – hiába. És hogy nem csak a döntés eredménye volt sértő, de az is, hogy a kihirdetés után egy nappal – a gratulációk fogadása után ­változtatták neki kedvezőtlenre. Ő egyébként azt látja-hallja, hogy a kollégáit mélyen sérti, hogy kérvényezniük kell, hogy tovább dolgozhassanak.

Csákány Györgyöt nem lepte meg a döntés, érzése szerint ez már a levegőben volt – őt azonban már nem lehet leváltani főorvosi pozíciójából, arról ugyanis ő már az ősszel lemondott. Amúgy szerinte ez a rendelet az egészségügyben végrehajthatatlan, mert a 62 év feletti korosztályok munkája nélkül a rendszer összeomlik.

amelyben vendégeink arról beszélnek, hogy mit jelent felépíteni egy osztályt, egy kórházat, s hogy ha ez sikerül – márpedig vendégeinknek sikerült – akkor tudnak-e úgy tekinteni rá, mint életművükre. Bors Katalin elmeséli, hogy gyermekei megszületése után ő végig ezért dolgozott. Tanult, kutatott, vizsgázott szakorvosként és egészségügyi menedzserként. Egységes egészbe foglalta a reumatológiát, az oszteoporózis kezelését és a rehabilitációt – s hogy kórháza neki tényleg az életműve.

Csákány Györgyöt nem nagyon izgatják a változások. Úgy érzi, egész életében sikerült megtalálnia a neki szóló kihívásokat, s hogy nem olyan nagyon fontos, hogy lehet-e valaki 62 éves kora után egy kórház vagy egy osztály vezetője ­– ha valaki nyitott, akkor úgyis megtalálja azt a helyet, ahol jól érzi magát. Egy orvos kutathat, nyitva áll előtte a magánszféra: csak meg kell keresni a lehetőségeket. 

Milyen helyzetbe kerültek az orvosok a decemberi kormányrendelettel – és milyen helyzetbe került az egészségügy? Annyi bizonyos, hogy az orvosoknak (és persze a többi közalkalmazottnak) maguknak kell kérvényezniük, hogy tovább dolgozhassanak, s azt is tudjuk, hogy a kórház vezetője a kérvényeket véleményezi: támogatja vagy nem támogatja. De ki fog dönteni? Bors Katalin a rendeletre hivatkozik, amely szerint a kormány hozza majd meg a döntést. Csákány György véleménye szerint azonban ez csak puszta formalitás: a valódi döntést a kórházak, egészségügyi intézmények vezetői hozzák majd, s a kormány csak szentesíti azt.

És hogy mi lesz azokkal, akik nem marad(hat)nak a rendszerben? Csákány György azt mondja, hogy legalábbis az ő szakmájában egy orvosnak nincs félnivalója: szülészt még senki nem látott koldulni, a magánszféra előttük nyitva áll. Bors Katalin viszont arról beszél, hogy az orvosi területek közel sem egyforma helyzetben vannak, s hogy ha valaki a KÖZ szolgálatára tette fel az életét, akkor az – ötven után – már nemigen talál magának más utat.

amelyben vendégeink saját, szűkebb szakmájukról beszélnek. Csákány György arról, hogy hogyan működik az általa létrehozott szülészet, ahol – mint mindenhol Európában – a szülésznők vezetik le a szülést, az orvosok felügyelik a munkát, s persze minden „nem rutin” dolgot is ők csinálnak. Elmeséli, hogy ennek a rendszernek a bevezetése sem volt könnyű, hiszen a többlet jogokhoz többlet felelősség is járul, amit nem mindenki fogadott el. De mára a Magyarországon általános „poroszos” rend helyett náluk egészen más a gyakorlat.

Bors Katalin arra a legbüszkébb, hogy ma már egyre több helyen természetes, hogy a csontritkulás okozta törések kezelése nem fejeződik be a csont gyógyulásával, hanem azt követi a rehabilitáció. És persze büszke életművére, a nemzetközi szinten is jegyzett és elismert kórházra.

A műsor végén még az oly fontos kommunikációról is jut idő beszélni, s arról, hogy vajon egyenrangú-e a beteg az orvossal – s vajon egyenrangú-e az orvos azokkal, akik a közigazgatásban dolgozva dönthetnek orvosok és betegek sorsártól.