Klubrádió, október 31-i adás
Létrehozta: admin (2012. november 01. )Utolsó hozzászóló: lombim (2012. november 09. )
Elhagynak minket a szüleink és a gyerekeink is. Másképp, de nagyjából egy időben. A szerencsésebbek közülünk csak mostanában veszítik el a szülőket, a legszerencsésebbek még fel tudnak hozzájuk ugrani egy teára, vagy elkísérni őket az orvoshoz, talán még együtt is nyaralnak. Sokunknak ebből csak az emlékezés marad, meg a lelkifurdalás, hogy biztos lehetett volna jobban is csinálni az utolsó időket. Lassan, de egyre sűrűbben hagynak el minket kortársaink, vagy azért, mert keményebben, önpusztítóbban éltek, vagy csak mert egyszerűen pechesebbek voltak. És elhagynak minket a gyerekeink is. Elhagynak, mert a saját életüket akarják élni - ami nagyon rendjén van, de közben egyre többen kényszerülnek külföldre menni – ami viszont nagyon nincs rendjén. És egyre többet jut eszünkbe az is, hogy mi sem vagyunk halhatatlanok. Kicsit sok ez így egyszerre. Az elmenőkről, az elengedés nehéz, sokszor nagyon küzdelmes folyamatáról és a megbocsátásról beszél ma a Nagy Generáció rendszeres vendége, Bagdy Emőke pszichológus professzor.
Első rész, 11.34 perc
Halmozottan hátrányos helyzetű az ötvenes korosztály. Nagy rádöbbenés, hogy köztünk és a halál közt már nincs senki. Hogy mi következünk. S hogy mindeközben már nem bírunk annyit, mint régen, hogy fogy az erőnk. Ebben a helyzetben kell elviselnünk, átélnünk szüleink, barátaink, gyerekeink elvesztését. Nagy szükségünk van a generációkon átívelő családi kapcsolatokra, de hogyan keressünk kapcsolatot azokkal, akik már nem élnek? S hogyan tegyük olyanná ezt a kapcsolatot, hogy az építsen, s ne pusztítson minket?Második rész, 10.44
A gyász pszichológiája.
Mit kell tennünk, hogy el tudjuk engedni halottainkat? Hogy ne tegyünk magunknak még évek múltán is szemrehányást: másképp kellett volna csinálnom valamit? Hogy ne érezzük örökké, hogy jóvátehetetlenül elmulasztottunk valami fontosat?
A gyász pszichológiáját, feldolgozásának helyes útját már elég jól ismerjük, s nagyon fontos, hogy ezen az úton jól (ha kell, vezetővel) menjünk végig, hogy el tudjuk engedni halottainkat. S ha már elengedtük, hát csináljunk nekik szentélyt a lelkünkben, mert az emlékezésre nagy szükségünk van...
Mit kell tennünk, hogy el tudjuk engedni halottainkat? Hogy ne tegyünk magunknak még évek múltán is szemrehányást: másképp kellett volna csinálnom valamit? Hogy ne érezzük örökké, hogy jóvátehetetlenül elmulasztottunk valami fontosat?
A gyász pszichológiáját, feldolgozásának helyes útját már elég jól ismerjük, s nagyon fontos, hogy ezen az úton jól (ha kell, vezetővel) menjünk végig, hogy el tudjuk engedni halottainkat. S ha már elengedtük, hát csináljunk nekik szentélyt a lelkünkben, mert az emlékezésre nagy szükségünk van...
Harmadik rész, 12.25
Minden elengedés egyben gyász is.
Egész életünket végigkísérik azok a kötődési minták, amelyek életünk kezdetén alakulnak ki. Ha ezek a minták sérültek, annak lenyomata minden kapcsolatunkban jelentkezik. A mintákat felül lehet írni, de csak nagy munkával, sok fájdalommal.
Hogyan működik a lélek öngyógyító folyamata?
Hogyan működik az elengedés folyamata?
Lehet-e fontos dolgokban tanácsot adni, vagy mindenki csak saját bölcsessége révén, saját tapasztalataiból tanulva juthat előre?
Egész életünket végigkísérik azok a kötődési minták, amelyek életünk kezdetén alakulnak ki. Ha ezek a minták sérültek, annak lenyomata minden kapcsolatunkban jelentkezik. A mintákat felül lehet írni, de csak nagy munkával, sok fájdalommal.
Hogyan működik a lélek öngyógyító folyamata?
Hogyan működik az elengedés folyamata?
Lehet-e fontos dolgokban tanácsot adni, vagy mindenki csak saját bölcsessége révén, saját tapasztalataiból tanulva juthat előre?
Negyedik rész, 9.50 perc
Elmennek gyermekeink. Ez természetes – de az már nem, hogy egyre többen mennek messzire, más országba. És többnyire nem vidáman, kalandvágyból, hanem keserűen, gazdasági kényszerek által hajtva. Mi pedig hasadt lélekkel nézzük. Ha el tud menni, ha le tud válni, az persze azt mutatja, hogy jól tettük a dolgunkat, jó szülők voltunk. De hiába, hogy látjuk: máshol sikeres életet teremt, elvesztését nem tudjuk megemészteni.
S hogy mit kezdjünk a fájdalommal? Ami fáj, ami bánt, azt ki kell mondani, ki kell beszélni, meg kell osztani.
Végül a transzgenerációs átöröklésekről. A befejezetlenségek, a nyitva maradt dolgok olyan feszültségeket teremtenek, amelyek öröklődnek, s még generációkon át elvégzendő feladatot adnak.
S hogy mit kezdjünk a fájdalommal? Ami fáj, ami bánt, azt ki kell mondani, ki kell beszélni, meg kell osztani.
Végül a transzgenerációs átöröklésekről. A befejezetlenségek, a nyitva maradt dolgok olyan feszültségeket teremtenek, amelyek öröklődnek, s még generációkon át elvégzendő feladatot adnak.