Klubrádió, 01.23-i adás - A pedagógusok kényszernyugdíjazásáról

A decemberi rendelet alapjaiban forgatja fel az iskolák, s benne a tanárok életét. Minden pedagógus életére hatással lesz, de természetesen leginkább azokéra, akiket a az új szabályozás nyugdíjba küldeni rendel.  Vendégeinknek mi volt az első reakciójuk, amikor megtudták ezt a helyzetet?
Merényi György dühös lett, mert tudja, hogy minden civilizált országban legalább hetven éves korukig engedik dolgozni azokat a tanárokat, akik ezt akarják és tudják is vállalni.

Csaba György még fel sem fogta – még el sem tudja képzelni, hogy mit csinál, ha el kell mennie nyugdíjba. Ráadásul a tanítás mellett ő az élete felét ismeretterjesztéssel töltötte, de sajnos az utóbbi években az erre a feladatra hivatott szervezet, a TIT nem tart rá igényt. Így hát mára csak a tanítás maradt – szörnyű lenne, ha az is elveszne.

Hámori Veronika két szerepben is éli ezt a történetet. Tanárként az ő sorsáról is döntenek majd valahol, magánemberként tehát meg kell(lene) barátkozni a gondolattal. Igazgatóként viszont látja, hogy nincs két egyforma ember: van, aki tényleg belefáradt mára a tanításba, mások viszont hetven éves korukig is fontos munkát végeznek. Nem lehet tehát rendelettel, fűnyíró-elv szerint ezt a helyzetet megoldani.

amelyben arról beszélnek vendégeink, hogy tapasztalatuk szerint hogyan fogadták az új rendeletet a kollégák, Hogyan reagáltak a tantestület tagjai? Mint mondják, többnyire az értetlenség a jellemző, talán még nem is igazán sikerült felfogniuk.

Hámori Veronika szerint a rendelet lehetetlen helyzetet teremt. Sokan nem tudják, hogy a most tanító pedagógusok nagy része nyugdíjasként, rész-munkaidőben tanít. Ez jó az iskolának, de a jó a pedagógusnak is, mert így fokozatosan lép ki a sok éve megszokott ritmusból, van ideje hozzászokni egy új élethez. Náluk, a tantestületben főleg a szolidaritás hangjai hallatszanak, bár vannak fiatalok, akik szerint tényleg nincs rendjén, hogy amíg nagy számban vannak állás nélküli fiatal tanárok, addig mások nyugdíj mellett még fizetésért tanítanak. Ezután persze arról vitáznak vendégeink, hogy önző dolog-e, hogy ha valaki tovább akar még dolgozni 62 évesen is.

Van-e konfliktus ma a fiatal és az idős pedagógusok között? És ha van, akkor a december végén megjelent szabályozás valódi megoldást kínál-e a meglévő problémákra? Hámori Veronika elmondja, hogy a Fazekasban már régóta gyakorlat, hogy 4-5 évvel a nyugdíj előtt a pedagógusok maguk szabják meg visszavonulásuk ütemét. Évről évre csökkenthetik saját, vállalt óraszámukat, és megmondják, mely osztályokat akarnak még végigvinni. Az újak pedig épp ilyen fokozatosan lépnek helyükbe, tanulnak bele a munkába. Ma csak a zavart látja, senki nem tudja, mi lesz.

Csaba Györgynek most csak pozitív tapasztalatai vannak a kollégák viselkedéséről. Nem érez féltékenységet, inkább csak az aggódást, a féltést érzi társai felől.

Merényi Györgynek példák jutnak eszébe, történetek. Egy olyan, amelyben valaki örömmel, a maga tempójában hagyta ott a gimnáziumi tanítást, de egy másik is arról, hogy mennyire talajtalan lett saját nagyapja, amikor nyugdíjba ment.

Matematika, csillagászat, művészettörténet – ezt a rész rövid, őszinte vallomások zárják arról, hogy ki hogyan, miért, milyen kalandos utakon ért el oda, ahol ma tart.

Ma még semmi sem biztos, senki nem tudja, mi is lesz a vége ennek a történetnek. Nem tudni, hogy tényleg el kell-e menni nyugdíjba mindenkinek, s hogy a több ezer ember sorsáról ki -, s milyen szempontok szerint dönt majd. Csak annyit tudunk, hogy január 25-e az a határidő, amíg a munkavállalóknak kérvényezniük kell, hogy tovább dolgozhassanak. Ki hogyan fogadta ezt a helyzetet, s mit lépett?

Hámori Veronikánál a racionalitás döntött. Megírta saját kérvényét, s igazgatóként megírta minden, hasonló helyzetű kollégája támogató nyilatkozatát is. Hogy az ő kérvényét ki fogja támogatni, amikor az sem világos, hogy neki most éppen ki a munkaadója – azt nem tudja. Merényi György is megírta a kérvényt. Tovább szeretne dolgozni óraadóként, szakértőként is. Csaba György először arról beszél, mennyire megérti az orvosokat, akik megalázónak érzik, hogy további munkájukat kérvényezniük kell. Megérti, mert ő is így érzi – de nála is győzött a szükség: mivel nagyon szeret tanítani, hát ő is meg fogja írni a papírt. Persze ma az sem világos, hogy ha taníthat, vajon mit kell tanítania. Eddig is látott olyan fizika tankönyvet, amiből kihagyták a relativitás elméletét – de most abban is bizonytalan, hogy lesz-e joga olyant tanítani, amit kifelejtettek a tanterv megalkotói. Hámori Veronika ennél optimistább: szerinte az elképzelhetetlen, hogy egy tanár ne taníthassa azt, amit legjobban tud és szeret.