05.04-i adás Soltész Anikóval

– Vigasz-gyerek vagyok, 1949-ben születtem két Holokauszt-túlélő gyermekeként – meséli magáról Soltész Anikó, hogy megértsük, miért is határozta meg egész életét, hogy ő volt a borzalmakat átélt, s egy-egy családot már elvesztett szülők reménysugara. A másokkal való törődés, a mások sorsa iránti érzékenység számára mindig természetes volt, ezért is került közel az előbb jogot, majd közgazdaságtant tanult ember a hetvenes-nyolcvanas években az ifjúságkutatáshoz. Az MSZMP Társadalomtudományi Kutatóintézetben akkoriban nagyon progresszív gondolkodású emberek gyűltek össze – sokukkal Soltész Anikó máig tart bizonyos kapcsolatot, még ha a politikai nézeteik nagyon távol kerültek is egymástól.

– Beszélgetni kell – mondja Soltész Anikó, aki hajdani barátaival újra és újra nekifut a beszélgetésnek, mert úgy érzi, muszáj valami közös jövőképet megalkotni, hiszen anélkül nem lehet élni. És persze ő jövőkép alatt nem a választástól választásig tartó ígérethalmazt tartja, hanem egy kiszámítható, tervezhető, élhető jövő vízióját. Ma mindez nincs, csak egyéni stratégiák működnek, de – talán éppen ennek nyomasztó súlya miatt – azt látja, hogy elkezdődött valamiféle lassú egymásba kapaszkodás. A hírek előtt még azt is elmeséli, hogyan került 1992-ben az akkor már két éve működő, kisvállalkozások segítésére létrejött alapítvány, a Seed élére.

– Házhoz jöttek a problémák – idézi fel a 90-es évek első felét, s benne a Seed Alapítvány munkáját Soltész Anikó. Vállalkozást kezdő nőknek adtak tanácsokat, tartottak tréningeket (a módszereket is maguknak kellett kidolgozni), de a nőkkel jöttek a házastársak, s ők kutatásokat kezdtek, hogy jobban megértsék azt az előítéletes társadalmat, amelyben pártfogoltjaik megélni próbáltak. Jöttek aztán a megélni próbáló romák, majd a fiatalok – ezt a két csoportot aztán más alapítványok is segítették, s a Seed teljes figyelmét a női vállalkozók és a családi vállalkozások segítésének szentelhette. Mit tanítottak a hozzájuk fordulóknak, s miért próbálja a mai napig leginkább azt a szemléletet átadni, hogy a problémákat legjobb kihívásnak felfogni – mert így lesz sikeres és érdekes valaki élete.

Hogyan jelent meg a Seed Alapítvány munkájában az ötven fölötti korosztály? Miért, hogy ez a korosztály szinte mindig ötven fölötti nőket jelentett? És miért volt oly sokszor sikertelen a nekibuzdulás? Miért, hogy Magyarországon oly kevés az újrakezdő? A kultúra hiánya? A kiépült segítő hálózat hiánya? Vagy az, hogy a legtöbb esetben nálunk kényszerek mozgatják az embereket, s nincs valódi lehetőségük, amit megragadhatnának? Soltész Anikó ma civil segítőként dolgozik – a műsor utolsó perceiben arról beszél, hogy a mai, átpolitizált jelenben miért tartja ezt célravezetőbbnek, mint azt, hogy vezetőként irányítson szervezeteket.