01.13-i adás Jerger Krisztina művészettörténésszel

Amióta csak kiállításokat rendez (és ennek már közel negyven éve), Jerger Krisztina tevékenysége mindig valamiféle kiállás volt. Kiállás művészekért, művekért, ötletekért, irányzatokért. Hogy 1977-ben úgy kezdte meg a Műcsarnokban tevékenységét, ahogy addig Magyarországon senki, az annak (is) köszönhető, hogy a hetvenes években, Lengyelországban tanulhatott művészettörténetet, s a lengyel egyetem olyan megközelítéseket, szemléletet, módszereket tanított, amilyeneket akkoriban itthon nem ismertek.

– A hetvenes években, a Műcsarnokban futószalagon készültek a kiállítások, a koncepció abban merült ki, hogy egyenlő távolságra akasszuk a képeket a falra – mesél az indulás éveiről Jerger Krisztina, aki egy Székely Vera alkotásait bemutató tárlattal kapott először lehetőséget, hogy megmutassa, mit tud. A lehetőséggel aztán élt is: róla, a kiállítás formájáról legalább annyit írtak, mint a művészről. Installáció, fények, a tér tördelése – egy kiállítás kurátora sok hónapot dolgozik azért, hogy a látogató akár egyetlen óra alatt is ráérezhessen arra, amiért ő a kiállítást létrehozta. Nem véletlen, hogy az első tárlat után már a művészek keresték, mert vele akartak dolgozni. Az újfajta megközelítések aztán más meghívásokat is hoztak, a képzőművészet szerelmese így rendezett kiállítást etruszk kincsekből a Szépművészetiben, vagy szőnyegekből a Néprajzi Múzeumban.

– Induljatok el ezen a folyosón. Egy picit még világos lesz, aztán átléptek egy függönyön, ahol már vár a vezetőtők – Jerger Krisztinát először egy felvételről halljuk. ezekkel a szavakkal indította útnak 1995-ben a Palme házban megrendezett Láthatatlan kiállítás látogatóit. Ma is megilletődve beszél arról, milyen fontos tett volt, hogy a látókat megismertették a vakok világával, hogy milyen sok embernek adott az egyórai, teljes sötétben tartott „tárlatvezetés” életre szóló élményt. Ehhez fogható katarzist talán csak azok éltek át, akik a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont megnyitójára készített kiállítását nézték végig.

Jerger Krisztina Lengyelországban tanulta a művészettörténetet, majd 2005-ben visszatért Varsóba, hogy mint az ottani Magyar Intézet igazgatóhelyettese képviselje, megismertesse a lengyelekkel a magyar kultúrát. Ma is lelkesen beszél arról, hogy hogyan sikerült elvarázsolni a varsóiakat, s igazi európai hellyé tenni a Magyar Intézetet. És aztán szomorúan beszél arról, hogy ez már a múlt, mert az elmúlt öt évben lepusztult, unalmas és érdektelen lett a hely, amit annyi munkával létrehoztak Varsóban – mint ahogy egyre szürkébb és érdektelenebb lett hajdani munkahelye, a Műcsarnok is.