01.21-i adás Básti Julival

Dallal kezdődik az adás – Sírsz vagy csak játszol, szegény bohóc? – énekli Básti Juli, aki aztán beszélni is arról kezd, hogy mit jelent a színésznőnek a sírás és a nevetés, s hogy hogyan kell megkeresnie magában egy-egy szerepnél a mélyben megbújó tulajdonságokat. S hogy mennyiben játék a színpadi szenvedés? Ez sosem egyértelmű egy színésznél. Básti Juli sírni–nevetni bármikor tud, s úgy gondolja, a kettő nincs is olyan messze egymástól.
Szabadság, szerepek, rendezők. Rendezők, akik örömmel fogadják, ha a színész megpróbál a szerephez minél többet hozzáadni önmagából, s rendezők, akik csak azt akarják, hogy hajtsák végre a rendezői utasításokat.

Ismét zene: Kék fenn az ég, a felhő fehér… nézem, s azt gondolom: milyen csodás világ! Armstrong dalát énekli Básti Juli, aki életében csakúgy, mint a dalban, mindig figyeli a világot, figyeli az embereket. Ez az érzékenység persze sérülékennyé is teszi, de ezt vállalni kell – mondja. Miért nem fogadta el huszonéves korában Babarczy ajánlatát, hogy rendezzen, s miért gondolja, hogy ma már meg kellene próbálnia? 
Az elvek után egy konkrét darab, a Centrál színházban futó Jó emberek Margaretje, s hogy mekkora segítség volt neki ehhez a szerephez a múlt: saját nagymamája, a vele eltöltött sok-sok óra, a sok-sok beszélgetés. És hogy mennyire fontosak a többiek, akiket nem látunk, mint például a jelmeztervező.

Ha most egyszer – énekli Básti Juli a Kabaré-ból. Ezt a Madách színházban játszotta. Beszélni viszont arról beszél, hogy milyen fontosnak tartja az önmagával való örök elégedetlenséget. Hogyan készül egy szerepre? Milyen fázisai vannak a szerep megismerésétől a bemutatóig? S hogy a korral a belső bizonytalanság nem hogy csökkenne, de inkább növekszik. És a siker, az öröm? Mennyire nélkülözhetetlen, miközben mennyire veszélyes? Mi adja a biztonságot? Mi adja a színházban, s mi adja az életben?

Hogyan nézi Básti Juli a fiatalabb kollégákat olyan szerepekben, amelyeket évekkel ezelőtt ő is eljátszott?
Mennyire fontos, hogy társulatban dolgozzon az ember?
Mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy három gyereket szüljön? Kockáztatta-e ezzel a pályán megszerzett pozícióját? Milyen volt visszamenni, ismét színpadra állni? Milyen volt kisgyerek mellett játszani? S ha már beszélt arról, hogy foglalkoztatja a rendezés gondolata: nem akar-e tanítani, átadni az a mesterségbeli tudást, amit mára megszerzett?
A műsor végén pedig még egy ének, a PaDöDö dala, az Úszkálunk.