12.03-a adás Csapó Zsuzsannával az örökbefogadásról

– Mint Pilátus a Krédóba, úgy kerültem az örökbefogadás rendszerébe – mondja Csapó Zsuzsanna kulturális menedzser. Elmeséli, hogy egész életében az opera érdekelte, s el is érte célját, amikor felvették az Operaházhoz, ahol nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozott. Onnan került ki a Római Magyar Akadémiára kulturális titkárnak. Öt év után jött haza a budapesti Olasz Intézetbe, s amikor elvesztette állását, akkor mesélte el neki valaki, hogy vannak olasz szervezetek, amelyek olyan szülőkkel foglalkoznak, akik magyar gyerekeket akarnak örökbe fogadni. Mi mindennek kell megfelelnie azoknak az olasz szülőknek, aki magyarokat akarnak örökbe fogadni? Milyen az olasz bürokrácia, s milyen a magyar? Mit nem sikerült megértenie öt év alatt sem, s miért gondolja ma úgy, hogy az íróasztal mellett ülők világának nem sok köze van a valósághoz?

Miért 40-45 évesek az (olasz) örökbefogadást választók? Mi az örökbefogadás menete nálunk – ha már az összes pecsétes papír megszületett? Hogyan találkozik, ismerkedik egymással felnőtt és gyerek – miközben nem értik egymás szavát? Mi mindent kell megtanulniuk egymásról? Mi van, ha nem sikerül kapcsolatot találniuk egymáshoz? És mi mindent tanult Csapó Zsuzsanna a nemzeti kultúrák különbözőségéről?

Hogy nézzünk az örökbefogadókra? Gyermekrablók ők, akiknek jogos, hogy a Hivatal minden módon keresztbe tesz, vagy inkább gyermekmentők, akik pénzt, fáradtságot nem kímélve (s persze jelentős kockázatot vállalva) vesznek magukhoz idegen országból gyerekeket? Miféle sorsokba látott bele Csapó Zsuzsanna? Milyen körülmények közül ment olykor ki gyerekeket a hatóság? Milyen pszichés sérüléseket szednek össze a gyerekek, mire az örökbefogadó szülőkhöz kerülnek?

Mikor nem sikerül az örökbefogadás? Csapó Zsuzsanna öt évnyi munkája során három ügy végződött kudarccal, ebből két esetben ő is az olaszok felkészültségét hibáztatja. A harmadik történetben két, súlyosan sérült gyerekről volt szó, akikkel nem sikerült közösséget kialakítani. Zsuzsanna már egy éve abbahagyta ezt a munkát. S hogy ez jó vagy rossz neki? Is-is. Ez az öt év fizikailag-lelkileg nagyon megviselte, ugyanakkor nagyon hiányoznak a gyerekek. Hiányzanak, még ha a legtöbb történet szörnyű gyerekkorról, kislányt falhoz vágó szülőről, intézetbe dugott gyerekekről szól is. Ugyanakkor arról is, hogy hánynak sikerült révbe jutni, boldog életet élni. Amiben neki is szerepe van.