10.15-i adás a csontritkulásról és egy Mongólia-függőről
Létrehozta: admin (2014. október 15. )Utolsó hozzászóló: admin (2014. október 15. )
Műsorunk második részében egy Mongólia-függő, Soós István lesz a Nagy Generáció vendége, aki imád a végtelen pusztákon lovagolni (valaha ezt még a lovon állva is tudta), szereti a sós-vajas teát, az utcán tanult meg mongolul, éveket élt és dolgozott a számunkra eléggé ismeretlen országban, és idén, majd 20 év után, ismét visszalátogatott, hogy megnézze a városi jurtákat a parabola antennákkal. Szubjektív háttér és egy kis ismeretterjesztés a mongol miniszterelnök holnapután kezdődő magyarországi látogatása előtt.
Mire jó egy világnap? Arra, hogy több pénzt lehessen kilobbizni a gyógyításra, figyelemfelkeltésre – vagy egyszerűen csak egy kötelező penzum, amit ki lehet aztán pipálni? A Magyar Oszteoporózis Társaság alelnöke, Lakatos Péter szerint ma Magyarországon a figyelemfelhívás a legfontosabb – a gyógyszerellátás és annak finanszírozása nagyjából rendben van. Az, hogy az elmúlt tíz évben jelentősen csökkent az idősek körében a csonttörések száma, mindenesetre azt mutatja, hogy jó úron járunk. Viszont még sokkal jobb lehetne a helyzet, ha az emberek tudnák, hogy ma a csontritkulást megelőzni vagy lassítani sokkal inkább tudunk, mint a megritkult csontszövetet visszanöveszteni. Gyógyszerek és életmód, kalciumpótlás és mozgás – mindenesetre jobban járnánk, ha nem utólag, hanem előre próbálnánk meg tenni a csontritkulás ellen.
Soós István idén húsz év múltán visszament Mongóliába, mert hiányzott neki Ázsia. Hogy ez pontosan mit takar? Nehéz megfogalmazni – mondja Soós István, aki negyven évvel ezelőtt jutott ki először, aztán több részletben öt évet dolgozott a nekünk oly idegen országban. – Csak aki hosszú időt töltött a végtelen pusztákon, az tudja, mennyire tud hiányozni később. – mondja. István az utcán tanult meg mongolul, de a nyelvnél is nehezebb volt megérezni, megérteni, hogyan gondolkodnak az ázsiai emberek. A mostani látogatás azonban azt is megmutatta, mekkora változást hozott az elmúlt két évtized. Ulánbátor teleépült 20-25 emeletes házakkal, rengeteg az eladó lakás – csak éppen nincs annyi újgazdag, aki meg tudná fizetni a rózsadombi árakat. Persze a szegények is folyamatosan jönnek a fővárosba – a 3.5 milliós lakosságból már 1.5 ott él, de persze nekik nincs pénzük lakásra, hát a város környékén laknak, a magukkal hozott jurtákban.
Mennyi idő alatt állítja fel egy mongol család a jurtáját? Hogy mutat a jurta mellett a napelem és a műholdas televízió antennája? Mi az, ami gyorsan változik, s mi az, ami ma is épp úgy néz ki Mongóliába, mint a Nemzet Múzeum kiállításában a honfoglaló magyarok felszerelése? A kalandos életű Soós István, aki dolgozott kint bányában, importált jurtát Magyarországra, ma egy taxi-vállalatnál tevékenykedik. Ami viszont nem változik nála: szeret (és tud is) főzni. Főz is gyakran, főz mongol ételt éppen úgy, mint orosz vagy olasz kaját. Csak azt sajnálja, hogy itthon nem tudja elkészíteni azt a párolt birkát, amit a mongol pásztorok csinálnak nyílt tűz fölött. Milyen a sós-vajas tea? Meg lehet-e szokni – esetleg meg is szeretni?
Tanuljunk mongolul, nem olyan nehéz! – mondja Soós István, aki könnyen tanul, s aki első (mongol) feleségét már mongolul hódította meg. Őt meg a ló és a lovaglás varázsolta el: facebook-oldalán is mutatja azt a képet, amin (évtizedekkel ezelőtt) áll a ló hátán. A lovon fel ugyan már nem áll, de a lovaglásról még ma is meghatottan beszél. A műsor végefelé néhány adat és történet a mongol gazdaságról és társadalomról: arról, hogy ott mindenki kaphat (alanyi jogon) földet, és arról, hogy a rendszerváltáskor (az egyenlőség jegyében) mindenki kapott egymillió tugrikot. István végül saját életéről is mesél, arról, hogy hogyan nevelte fel fiát egyedül, s arról, hogy ha nem is járt húsz évig Mongóliában, azért az országgal sosem szakadt meg a kapcsolata, hiszen a Mongol-Magyar Baráti Társaságban mindig aktívan dolgozott és dolgozik.
