04.16-is adás - holokauszt-túlélők második generációjáról
Létrehozta: admin (2014. április 16. )Utolsó hozzászóló: admin (2014. április 16. )
„Az én családomban a holokauszt szó nem hangzott el” – mondja Pécsi-Pollner Katalin, s elmeséli, mi történt az ő családjában, s hogy mit tudott ő a család történetéről gyermekkorában. „Azt hogy én zsidó vagyok, azt tudtam. Azt, hogy ez mit jelent, csak akkor tudtam meg, amikor először megvertek érte a középiskolában” – mondja Harsányi László, aki nagyszülők nélkül élte gyermekkorát. Istenhit, vallás, közösséghez tartozás – mit és hogyan élt át mindebből az újpesti kisfiú?
Az én szüleim sosem beszéltek a múltról – meséli Pécsi-Pollner Katalin – legalábbis a saját, családi múltunkról nem. Sosem emlegették azokat, akik nem jöttek vissza, vagy mindazt, amit nekik kellett átélniük.
Ha nálunk összejött a család, gyakran beszéltek a múltról – mondja Harsányi László – de csak a saját gyermek- vagy ifjúkorukról. Arról, hogy 1937 és 1947 között kivel mi történt, sosem esett szó.
Ki mikor jött rá, hogy múltúnkról sem lemondani nem lehet, sem úgy tenni, mintha az nem történt volna meg? Vajon mennyi marad bennünk az elhallgatott traumákból? Áldozat- és ellenálló típusú szülők, és hasonló beállítottságú gyerekeik –még ha szüleink nem is akartak semmit továbbadni nekünk erről a korról, magatartásukkal, személyiségükkel mégis hasonlókká formáltak minket.
Ennek a résznek utolsó perceiben arról beszélnek vendégeink, hogy ők mikor, s hogyan kezdtek el aktívan érdeklődni saját zsidóságuk iránt.
Ebben a részben először arról beszélnek vendégeink, hogy az általános érdeklődés hogyan, s miért váltott át aktív cselekvéssé. Hogyan kezdett tankönyvet írni Pécsi-Pollner Katalin, s hogyan lett a Holokauszt Emlékközpont igazgatója Harsányi László. Mit találnak ma fontosnak? Mennyire fontosak a tények, s ki milyen következtetéseket von le ezekből? Mennyire fontosak a személyes történetek? Mit segíthet a megértésben, a befogadásban a művészet?
Néhány hónapja Eörsi Mátyás hívta életre a Facebook „Holokauszt és a családom” nevű csoportját. A csoportnak már több mint 4000 tagja van: emberek, akik egymásnak mesélik azokat a történeteket, amelyeket szinte soha senkinek nem mondanak el. Van ki névtelenül, van ki nevét vállalva, de ömlenek a történetek. Történelmet ír ez a csoport – jegyezte be a napokban valaki.
És a gyermekeink? Hogyan élik át ők a múltat? Mit kezdenek saját zsidóságukkal, mit kezdenek a vallással, a szokásokkal, a kultúrával? És mit kezdenek a holokauszttal? Pécsi-Pollner Katalin arról beszél, hogy sokan közülük le akarják választani a holokausztot a zsidóságról. Nem azért, mert el akarják tagadni, hanem mert úgy érzik, nem ez jellemzi a zsidóságot. A felnőttek pedig meghallgatják őket – és vitatkoznak, hiszen ők nem így látják a világot.