06.26-i adás az újrakezdésről Hámor Évával és Peremartoni Krisztinával
Létrehozta: admin (2013. június 26. )Utolsó hozzászóló: admin (2013. június 26. )
Peremartoni Krisztina sokat játszó, népszerű színésznőként szerzett ugyancsak mentálhigiénés végzettséget. Daganatos beteg gyerekek segítésére hozta létre a Játszóház alapítványt. Tizenhárom éve az USA-ban él, színészeket tanít, de közben járja a világot, működő vulkánokon és a dzsungelben próbálja ki, milyen nem félni. A rugalmasság, a változásra való nyitottság, a megújulás két példája ma a Nagy Generációban.
Engem nem a kényszerek vittek az ismételt újrakezdés felé. Azt hiszem, „gyárilag” vagyok ilyen. Mindig a boldogságot, a kiteljesedést kerestem, keresem – mondja Hámor Éva. Amikor a gyerekek megszülettek, azt gondoltam: ez a boldogság. S bár ez igaz, azóta tudom, még sokféle boldogság van. Ahogy a facebook-oldalamon írtam, amikor a gyerekeim kirepültek, elmentek Párizsba: „Alig használt anyuka keresi új identitását.” És meg is találtam azt a régi-új önmagamat, amire mindig vágytam, képesítést szereztem a mentálhigiéniához, s azóta csoportot vezetek, honlapot szerkesztek: azt csinálom, amit mindig szerettem volna.
Ötven fölött, talán először érzem úgy, hogy a helyemen vagyok. Gyógyítok, de évek óta járok egy színházi csoportba is, mert az is egy nagyon jó játék. Fantasztikus nézni, hogy mennyire kinyílnak az emberek szerda délutánonként, amikor néhány órára a színpad lesz a világ! – meséli Hámor Éva, aki akkor kereste meg magának ezt a csoportot, amikor (egészségügyi okokból) nem járhatott tovább hastáncra. De hogyan, s miért írt forgatókönyvet egy, a múlt század legendás fotósáról, Robert Capa-ról szóló filmhez? Ki mindenkit sikerült felkutatni ehhez, s ha végre sok-sok munka árán sikerült elkészíteni a filmet, miért volt sokáig kétséges, hogy láthatjuk-e azt?
Hogy hol kezdődött a nyughatatlanságom? – kérdezi Peremartoni Krisztina – talán gyerekkoromban, amikor szüleim gyakran utaztattak keletre-nyugatra egyaránt. Akkoriban tanultam meg utazni, hiszen ez is egy mesterség. Harmincöt éves korom óta ez életem része. Rendszeresen utazok – mondja a színésznő, aki legutóbb Mexikóba járt. Egy indián törzs évenkénti zarándokútja miatt ment oda, immár harmadik alkalommal.
Milyen volt negyven fölött új életet kezdeni az Egyesült Államokban? Kellett-e új identitást építeni? S hogy mi volt a legizgalmasabb? Megtudni, hogy egy új közegben, ahol senki semmit nem tud rólam, milyennek látnak az emberek.
Milyen is volt új életet kezdeni Amerikában? Az adókönyvelőség nem vált be, de eladónak lenni egy spirituális könyvesboltban jó volt – mondja Peremartoni Krisztina, aki vigyázott AIDS-es macskára és volt mentálhigiéniás munkatárs is. Ma saját színésziskoláját vezeti, de közben dolgozik beteggondozóként, önkéntes egy alapítványnál, amely úgynevezett „földközeli” törzsek segítésével foglalkozik.
Az utolsó percek arról szólnak, hogy mindez miért is van. Hogy mit ad az utazás, a világ megismerése, s hogy mitől-honnan is jön a boldogság.
